Üdvözlöm a Látogatót!

Emlékszik még erre az idézetre?
"...ismerd meg önmagad, mielőtt megismernél valaki mást és tőle várnád, megmondja számodra, ki vagy." (Gabriel G. Márquez)

Érdekes bölcselet, Ön hogy látja? Vajon tényleg azért szeretnénk megismerni valaki mást, hogy helyettünk válaszoljon milyenségünkre, kérdéseinkre? Vállalva így azt, hogy egy külső szemlélő szemüvegén át, legfeljebb az ő, szubjektív véleménye leszünk? Vagy inkább adottságaink ismeretével, megélt élményeink megértésével, magunktól/magunknak tárjuk fel valódi lényegünket, hiszen saját elemeinknek, mégiscsak mi vagyunk örökös hordozói? Melyik lesz a hitelesebb? A külső rész, vagy a belső egész? Persze ahhoz, hogy magunkat a világban elhelyezzük, fontosak társadalmi megfigyeléseink, viszonyításaink, szükséges, hogy értékrendünket olykor egymás mérlegén is megvizsgáljuk. Szükségünk van környezetünk visszatükröződéseire, de nem azért, hogy egymás helyett, hanem hogy egy másik lénnyel, egy más-sal együtt éljünk. Így vagyunk egyszerre egyedi és társas lények, részei egy nagy egésznek, miközben egészei, sok kis részünknek.

Pápai Ildikó vagyok, az ArtStil Művészet- és Stílusterápia műhely formálója, gondozója. A fentiek okán, nem annyira a száraz adatok, dátumok, helyek stb. felsorolásaival, hanem stílusosan, inkább az önismeretet segítő, korábban csoporttagként megélt művészetterápiás saját élményeimen át igyekszem itteni ki- és mibenlétemet bemutatni. Ismerkedjünk hát... - kezdjük azzal, hogy:

Honnan - miért - hová? Messziről indultam, mert közelről talán nem is lehet...- ki tudja, hány felmenőm továbbgörgetett álmaként érkeztem a világra, de amióta az eszem tudom, mindig csak kérdeztem, figyeltem, majd újra kérdeztem, mert a végére akartam járni az élet megannyi érdekes, fontos miértjének. Így az egyik létkérdés hozta a másikat: foglalkoztam spirituális és transzcendens tanok, pszichológiai nézetek, filozófiák, hitéletek, tipológiák és szimbólumok soraival, ami táplált, attól fejlődtem, ami mérgezett, attól görcsöt kaptam, túladtam rajta, majd továbbléptem. A művészetek, az emberi üzenetek rétegei, a kifejezésmódok tartalmai és formái, a megértés és megértetés egymásra való hatásai, az ok-okozatok összefüggései mindig élénken foglalkoztattak, így sokféle úton kalandoztam. Kezdetben elsajátítottam kommunikációs technikákat, fejlesztő tréningekben edződtem, hallgattam valláspszichológiát, később írói-referens minősítést szereztem, majd legutóbb a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesület szocioterapeuta képzésében vettem részt. Így a színterápia, testpszichológia gyógyító összefüggései, holisztikus kölcsönhatásai kiegészültek bennem a művészet- és stílusterápia lehetőségével, melyek együttesen - saját életemben is eredményesen alkalmazva - még lenyűgözőbbé váltak számomra.

Művészetterápiás élményeim:

Ahogy másokban is, bennem is sokszor felötlöttek a leglényegesebb személyes kérdések: Ki vagyok én, mitől az, aki, mi lehet a dolgom ebben a végtelennek tűnő titokzatos létforgatagban, mikor, mire és mi késztet? Hát körül-és visszanéztem... - hol lehetek egyáltalán? Mivel utamon korán társaim lettek a dallamok, mozdulatok, színek, formák és textúrák, általuk hamar felismertem az emberek, állatok, növények körülvevő és éltető, őselemekbe írt, egymást erősítő nyelveit. És bár ma sem ismerem a kozmikus csodák minden részletét pontosan, mégis nagy biztonságot, alapot jelent számomra, hogy közöttük otthon vagyok itthon.

Mindig is vonzódtam a művészeti ágakhoz, szinte minden területét műveltem is, hol hivatásszerűen, hol műkedvelő amatőrként. De hiába kaptam az élettől sokféle képességet, nem lettem egy Jung Zseni - de még egy zseni Jung sem. A konvenciók elváró világában ezen néha bánkódtam is, mert azt hittem, mások előíró, kizáró elve a lényeges, hogy mit, miként kellene... Láttam, hogy "színház az egész világ", de csak idővel értettem meg, leplező szerepeinket is mi írjuk hol magunknak, hol másoknak. Néhány kiábrándító, de kijózanító eset kapcsán értettem meg, hogy igazán mi a fontos: nem az, hogy aktuális divatoknak, trendeknek, értelmetlen szokásoknak látszólag megfeleljünk, hanem az, hogy önmagunk legbelső lényének egyediségét megismerjük, azt tápláljuk, fejlesszük és ahhoz hűek maradjunk. Mert az egyedi minőség értékesebb, mint az uniformizált személytelenség, így mára már biztosan tudom, alapvetően nagy ajándék birtokosa vagyok én is. Az alkotó kreativitást immár tudatosan is használom, kioldásra, megerősítésre, önreflexióra - a kifelé irányuló korábbi alapcél helyett, inkább befelé, ami mégis kiemel, de már felfelé. Így lett a szerepből szelep, a trendből - rend...

Ahogy sokakat, engem is értek fizikai/lelki örömök és csapások, amikor féltem, sokszor bujkáltam, sajnos még magam elől is. De ez nem vitt előrébb, sőt hátráltatott, így az egyik nagyobb válság idején már beláttam: külső segítséget kell keresnem. Ezt a művészetterápiában szerencsémre megtaláltam, de hiába segítő egy módszer, a folyamatos oknyomozás, átértékelés és változtatás tudatosítása nélkül, senki sem léphet előrébb. Terápiás élményeim sokat segítettek abban, hogy ez a szellemi és lelki, olykor erőt próbáló munka hajlékonnyá, rugalmassá formáljon bennem is korábbi nézeteket, reakciókat, feloldva így kényszeres és tudatalatti beidegződéseket. A csoport biztonságos közege nélkül, feltáró részvétele hiányában, egyedül ez nem jött volna létre. Emiatt nagyra értékelem ezt a módszert is, köszönet mindazoknak, akik kidolgozták és hitelesen tanítják. Egyben hálás vagyok társaimnak is, akik a csoportmunkában bátran feltárták, vállalták önmagukat azért, hogy ezáltal más is, őszintén önmaga lehessen. Így lett sok elzáró trükközésből - feltáró tükrözés...

Majd lettek válaszaim, mert lettek további kérdéseim is. A válaszok feleletek, amik a mindenkori választásinkért felel-nek, így válhatunk általuk fel-nőtt felelősökké. Saját testi, lelki, szellemi készletünk elfogadása, megismerése, és szeretete nélkül: csak rész lehetünk. Önmagunk legbelső magjával viszont: egésszé teljesedhetünk, hiszen az egész-ség élhető lehetősége, mindannyiunkban eredendően, saját magunk által adott.

Vallom tehát, hogy a hiány az, ami megbetegít. Hiánya az ismeretnek, az okozatok felismerésének, a megértésnek: mennyire tartom értékesnek az életem? Mert ha úgy hiszem: "A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog..." - ahogy József Attila is, Reménytelenül ezt így élte meg -, ez a fájdalmas önemésztéshez vezet. Miközben a mindenség melengető ágán is hintázhatnánk, nyitott szárnyakkal és dalolva... - de akkor mi tart vissza? A hiány. A külső és belső szeretet hiánya, a harmónia hiánya, ami a magnak is, hordozójának is fáj. Mert ez a kettősség, a két-ség, komor távtartója a lelki békekötés lehetőségének - hacsak nem jön létre a felismerés: igen, vagyunk egyszerre külső, kemény, nagyteherbírású üvegfalak és belső, törékeny, érzékeny rétegek is, de mindenképpen formálói, értékelői önnön életünknek. Talán a költő sem úgy végezte volna, ahogy, ha lelki terheinek okát időben feldolgozhatta volna. (Az eset kapcsán röviden: a "Mama" versek lágyan leplezik az üvöltve vágyott szeretet hiányának traumáit, ahogy az anyai tettlegességek durva nyomait is.) Az álszerepek nélküli, őszinte produktumainkon keresztül pedig kilátszunk, így átlátszunk, magunkból-magunknak is, mivel alkotásainkban esszenciálisan mi vagyunk jelen. Nyitott könyvként állhatunk magunk előtt, melyből válaszainkat kiolvashatjuk. Így válhat a szubjektív objektívvé, és így lehet a belátásból - kilátás...

Megértettem, hogy birtokosai vagyunk annak a külső-belső tárháznak, amire ha jól figyelünk, biztosítja számunkra a tartalmas, teljes életet. Hiszem, hogy mindenkinek van saját alapkészlete, amiből, amire építkezhet. Az "Én", az egy. Egy-én, ami csak azé, aki azt kapta. Egyedi, külön lehetőség, vagyis külön-legesség. Egy külön "leg...". És ez remek dolog, mert így, mindenki egy-egy megismételhetetlen csodája a világnak, amit az élet elmei támogatnak. Igen, Ön is egy különleges lény, kedves látogató...- ahogy mindenki más is. Kívül is - belül is. Ez bennünk, emberekben, biztosan közös. Alapként gondoljunk csak fizikai létünkre: többmilliárdan élünk ugyanazon a bolygón - de nincs két egyforma ujjlenyomatunk. Gondolataink, nézeteink, érzeteink lehetnek közelítőek, ezeket fontos megosztanunk egymással, de senki életélményei nem lesznek azonosak valaki máséval. Egymást visszatükrözve, de reflexióinkban önmagunk lényegét megfigyelve, már képesek vagyunk fejlődni. Így lehet sok egyéni, egyben közösségi...

Idővel az alap művészetterápia módszere kiegészült bennem egy "Stílusterápia" ággal, amellyel még inkább célommá lett, hogy bárki, bármikor és bárhol gondozhassa egyéni "milyen"-ségét, egyéni-ségét. Tehát aki fontosnak tartja önmaga egyes-ségét, a hétköznapi környezetében is fejleszthesse külső/belső, harmonikusan megélhető egy-ségét.

Hiszen ha a lelki/szellemi, láthatatlan énünk egy alkotásunkban láthatóvá válik, úgy a tudatosan alakított fizikai terünk - mint produktum - is mindenképp visszahat majd belső érzeteinkre. Módunkban áll színekkel, formákkal, jellegekkel, stílusokkal, ízekkel, illatokkal, hangulatokkal saját eredetiségünket stabilizálni, fejleszteni, ezáltal összhangunkat fenntartani. Ez is alkotás - egyféle cirkuláló, rekurzív (önmagára visszaható) művészet. A hangulatok lenyomatai, mint külső jegyek, az alkotó egyén szabadsága szerint alakulnak, őt képviselik, de mivel a létrehozó, már viselő, megélő hordozó is egyben - a keltett hatások annak belső érzeteit ismét átalakítják, amelyek újból kihatnak, a hatás befelé indul vissza, ott stimulál ismét stb. (Akár életterekről, viseletekről, használati tárgyakról, kulináris elemekről, illatokról, hangokról, mozdulatokról, gesztusokról, beszédelemekről stb.) legyen szó. Így tartva fenn egy olyan érzékelhető, állandó kiegyensúlyozottságot, amit mégis a változás generál. Egy ilyen, kis figyelem-ráfordítást igénylő, ám nagy eredményeket létrehozó lehetőséget "bolondság" lenne kihagyni, hiszen azon túl, hogy önnön újraalkotásunk kreatív élmény és oldó szelep, az eszközök (pl. színek, illatok, hangok stb. keltett rezgései) önmagukban is igen összetetten hatnak lelki/fizikai állapotainkra. Az érzelmeink testi minőségeinkre is hatást gyakorolnak, így a külső/belső, mentális /pszichés /testi folyamat körbeér, teljessé válik. A terápiás eszközök hol kiegyenlítő és/vagy megerősítő plusz energiákat generálnak, hol személyiségünkről, tudatalatti választásainkról üzennek.

Hiszem, hogy az érzékek közötti átjárhatóság (szinesztézia) eredendően "gyárilag" beépített funkciónk, ami módszeresen tudatosítva igen tápláló forrásunk lehet. Így a mindennapokban, bármely területünk disszonanciái is könnyebben korrigálhatóak, a pillanat élményei új értelmet nyerhetnek, melyek békénket és örömeinket biztosíthatják. Így lehet a tudattalan bolondságból - tudatos boldogság...

A nagyszerű érzések betöltenek, majd kicsordulnak és túlnőnek azok hordozóján. Ezért is szeretném ezt a segítő, terápiás technikát mindazokkal megosztani, akik még nem mindig érzik jól magukat az életükben, vagy akiknek gyakran vannak megválaszolatlan kérdéseik. Nagy örömmel tölt el, hogy a módszert saját életemben is alkalmazhatom, de leginkább az tesz boldoggá, ha ezáltal már bárki más élete is teljesebbé válhat, hiszen:

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." (Hamvas Béla: "A láthatatlan történet"/ részlet )