Kedves Látogató!

Aki ezt az oldalt is megnyitotta, talán nem véletlenül jutott el idáig, valószínűleg kíváncsi önmagára... - de vajon mennyire? Kissé vagy eléggé? Nos, ha eléggé, akkor hajlandó lesz saját érdekében egy kis rögtönzött munkára is, így tovább olvassa a következő, nem éppen rövid, ám annál alaposabb okfejtést egy nagy utazásról, amiben Ön a főszereplő. Viszont ha kissé, vagy nem, akkor sajnos kikerüli az egyik legfontosabb emberi kérdést, miszerint:

MIÉRT FONTOS AZ ÖNISMERET?

"Aki sorsát maga kívánja irányítani, annak ismernie kell önmagát: lelkialkatát, ítélőképességét, tehetségét, hajlamait. Nem lehet sorsa urának az, ki önmagát nem ismeri." (Tatiosz)

Vajon miért fontos az már az ókori gondolkodónak is, hogy az ember saját, belső készleteit jól ismerje? Akár egy hatalmas, görög hajó kapitányának is, ez létkérdés lehet. Hiszen a hajó mélyében elraktározott készlet pontos ismerete teszi lehetővé, hogy a hosszú úton biztonságban legyünk. Amíg átevezünk egyik kikötőből a másikba, amíg bebolyongjuk a világot, ez a rakomány látja el a legénységet, ez táplálja az utasokat... - de ki felel ezért a fontos készletért? Melyik hajónak, ki állítja össze a listáját? És hogy azután az mikor, hová indul, meddig marad, merre halad, vajon ki dönti el? Valószínűleg a kapitány. És a mi, saját hajónkat ki vezeti? Ki az életünk kormányosa? Igen, mi, önmagunk. De mennyire ismerjük kapitányunkat valójában? - és a hajónkat? Annak fedélzetét, úti céljait, irányait, az utastársakat vagy mélyünk rakományát, hordozott készletünket? Sokfélék a hajók - így a kapitányok sem egyformák...

Vannak utas- és teherszállítók, kereskedelmi-, anya-, hadi-, halász- és kalózhajók, rabszolgákkal dolgoztató gályák, de jachtok és egyszemélyes kenuk is... A Látogató, most talán latolgat...- az én, saját hajóm, milyen, merre és miként közlekedik?

A széljárás, a békés vagy háborgó hatások az életben gyakran váltják egymást. De hogy mindezekkel együtt miképpen haladunk, hogy végül hol kötünk ki, már döntéseinken múlik. Mivel életutunk egy megismételhetetlen alkalom, nem mindegy, hogy azt hogyan járjuk végig. És tudunk-e még egyáltalán járni? Vagy már csak rohanni, vágtatni, gyorsulni? Szakítunk-e időt létezni, megélni, megfontolni, megismerni? Mennyire vagyunk urai saját hajónk sorsának és akarjuk-e egyáltalán, hogy az saját irányításunk alatt haladjon? Vagy rábízzuk azt másokra, akikről azt hisszük, gyakorlott tengerészek, de akik leginkább saját hajójukat vezetik, így az árnyékukban garantáltan csak vontatottak vagy követők lehetünk. De akkor a mi hajónk saját útjával mi történik? Megszűnik... - lehet ez a cél?

Nos, aki nemmel válaszolt, annak fontos a saját, egyéni útja és élete. És aki fontos önmagának, az az alábbi kérdésekkel is valószínű találkozott már:

  • Mennyire ismerem azt a valakit, akivel életem minden percét együtt töltöm?
  • Ki vagyok? Milyen vagyok? Miként működöm? Mikor, milyen helyzetben, miért úgy döntök, választok, ahogyan?
  • Mitől és miként lettem azzá, aki most vagyok? - mi lehet valódi célom?
  • A lelkem mélyén, milyen az a másik "ÉN" - (a megbízható kapitány), akit már régóta szeretnék elfogadni? Ő miben más, mint "én"? - és miért pont olyannak vágyom, amilyennek?

Megannyi kérdés... - amelyekkel részben, vagy egészben - de mindannyian találkoztunk... - és a válaszok? Azokkal is szoktunk találkozni? Mikor mérlegeltük azokat utoljára? Mit válaszolt külső/belső hangunk? - és ha szólt is... - teljesen őszintén, hangosan, részben halkan üzent vagy némán hallgatott, mint egy homokba fúródott vasmacska? Van-e mindenkinek ilyen saját súgó-rendszere? Bizonyára...- ahogy az is valószínű, hogy most is hallható egy ilyen belső válaszhang, miközben ki-ki ezeket a sorokat magában olvassa... - mit keresek én itt? Mennyire is érdekel, hogy ki vagyok valójában? Ez a belső hang, most elvezet a válaszokig? Talán... - de hol laknak bennünk a rejtett válaszok?

Lehet, a hajó gyomrában, a készletünk legmélyén, tehát megismerhetőek, ha szándékunkban áll a felszínt, néha tudatosan elhagyni. De képesek vagyunk arra, hogy a mélységeinkben vizsgálódjunk? Mivel találkozhatunk vajon odalenn? Kellemesebb vagy ijesztőbb énünkkel?

Jogos kérdések, amiket az élet hoz elénk - így nem árt átgondoltuk alaposan:

  • Igaz lehet-e, hogy aki önmagát ismeri és megérti - az ismerhet, érthet meg másokat is? Tényleg "mindenki magából indul ki"?
  • Miért lehet fontos, hogy mások megismerjenek, hogy másokat megismerjek? Tényleg csak egymáson keresztül látjuk jól egymást?
  • Aki nem kíváncsi még saját életére sem, akkor azt miért érdekelné bárki más élete? Lehetséges társak nélkül teljes életet élni?
  • Mennyi alapja lehet a közmondásnak, hogy "Segíts magadon..." - ... így az élet is segít eszerint...?

A nagy víz, amelyen mindenki maga hajózik - közös. Ahogy a szél, ami vitorlánkat duzzasztja, a Nap tüze, amely a körforgást fenntartja, a csillagok, amik navigálnak, a szigetek, ahol néha kikötünk - mind értünk, tehát mindenkiért üzemelnek. Nem válogatnak a hajósok között, nem várnak viszonzást, nem szabnak feltételeket. Vannak. Értünk és velünk. Tény, hogy néha szeszélyesen megtépázzák a vitorláinkat, de így teljesek. Ha mi nem élnénk a világon - ők talán akkor is így léteznének. Ki tudja...

De mi, kapitányok, beillesztett kalandozók vagyunk, emberek, társas lények, akiknek itt dolguk van. Átutazunk, szállítunk, begyűjtünk, elszórunk, halászunk, evezünk, vagy csak a hullámokra bízzuk magunkat - de együtt vagyunk, születésünktől fogva részünkké válik egymás közelsége.

Bennünk él szüleink dokkja, ahol hajónkat ácsolták, az inasok kikötője, ahonnan kihajóztunk, mesterünk tanácsa, amivel az iránytűt kezünkbe adta. A barátok segítsége, a horgony beemelésénél, a cimborák mosolya, az utolsó korty rumnál, a társ kedvessége, ahogy átvezetett minket egy másik fedélzetre... - ők, mind-mind a hajósok családjába tartoznak, így mindenki valaki részévé vált és azóta is válik.

Képzeljük csak el magunkat, hogy hajónk zátonyra fut és ott találjuk magunkat egy lakatlan szigeten, teljesen egyedül... - célok, tervek, utak nélkül, meddig bírnánk józan ésszel, társak nélkül? Szükségünk van visszatükröződésekre, méltatásra, őszinte véleményekre, kijózanító kritikákra, így látjuk meg saját képünk mások tükrében. Vagyunk hol utasok, hol legénység, de felnőtt életünktől fogva saját kapitányunk, már biztos irányítónk.

A megannyi kölcsönhatás mind összeadódik bennünk, bár ezek nem mindig láthatóak, de a mélyünkben dolgoznak. Befolyásolnak, kibillentenek, helyreállítanak, egyensúlyunk korrigálják. Ezért, ha az irányunk vagy sebességünk úgy kívánja, mérlegelünk, döntünk, változtatunk, hol kibontjuk, hol leeresztjük a vitorlát. Idővel így válunk azzá, akivé, egy állandóan változó, mégis egyedi, megismételhetetlen vándorrá, egyéni valamilyenséggé, tehát egyéniséggé...

De tudjuk-e valójában, hogy ezek a hatások miként alakítják személyi-ségünket? Átgondoltuk-e már, hogy mi formálta leginkább énképünket, mitől váltunk hangsúlyosan azzá, akik ma vagyunk?

Kalandozásaink során körbecirkáljuk a világot, hajónkat hol látogatják, hol elhagyják páran, hol mi szállunk át másokhoz. Így utaztatja végig ki-ki öröklött génjeit, neveltetését, családi mintáit, környezeti szokásait, elvárások nyomásait, konvenciók kereteit, hitéletek tanításait, általános normáit, megfigyeléseit, és így folyik át hozzánk a divatok hullámzása is. Mindezt a sokaságot egyensúlyban tartani, nem kis feladat... - de ki is a kormányos ezen a zsúfolt hajón? Igen, most éppen Ön, az a látogató, akit széljárása erre vezetett...

De mit szeretne megélni az útból - és mit tesz azért, hogy soha ne süllyedjen el?

Alaposan ismeri-e a navigáció fizikai és a szellemi működését? Kérdéseivel és válaszaival jól irányítja-e saját legénységét? Elmondhatja-e, hogy érthető, egészséges, stabil életet él? Vagy hagyja néha, hogy csodás árbocosa sodródjon a felszínen egy langyos, kósza áramlattal?

Mert választani mindig szabad és lehet - és bár az életben sok minden választható, nem minden használ... - gondoljon arra, mi történik, ha tüzet rak a hajópadlón, ha nem foltozza a vitorlát, ha hanyagul pakolja a rakományt, vagy ha tengervízzel tölti a vizes-palackokat? Igen, bármit lehet - és következmények? - igen, létrejönnek a döntések nyomán. Végül is, mit akarunk elérni? Nyugodtan haladni - vagy kétségek közt elmerülni?

Nos, ha már minden kvadráns és szektáns is a kezünkben, és még mindig akadnak megválaszolatlan kérdéseink, ebben is van segítség, ami bárki számára elérhető... - mert léteznek biztonságos, megnyugtató, különleges szigetek, ahol a hajósok kiköthetnek heti pár órára, ahol átgondolhatják életüket, mind jobban megismerve sorsukat. Ebben a körben nem számít, hogy ki mennyire ügyes, az sem baj, ha valaki éppen tengeribeteg. Ide mindenki saját útjának alaposabb megismerése miatt érkezik, egyenrangú látogatóként időzhet el társai között, tapasztalatot cserélhet, megannyi érdekes világlátással, értékes módszerrel gazdagodhat ki-ki önmaga ritmusa, habitusa, késztetése szerint.


"Mert senki sem járhat mindenhol, de mindenki járhat valahol..."(P.I.)

Egy ilyen állomáson tanultak, amik bár izgalmas, kalandos és változatos megoldásokat is hoznak, mégis feladatot jelentenek. Alkalmazásuk időnként árbocmászással, ereszkedéssel, vödöremelgetéssel, sikálással is jár. Mert önmagunk megismerése figyelem, fegyelem, vagyis munka is egyben. Szembenézni saját mélységünkkel, felcipelni az árnyékból a fényre mindazt, ami nehezen mozdul - komoly feladat, amihez bátorság, erő és kitartás szükséges. De ebbe a próba-csónakba is mindenkinek magának, egyedül kell beszállnia, hogy a saját, egyéni nagy hajóján majd kiegyensúlyozottan szelhesse az óceánokat.

A munkának idővel gyümölcse terem, az önismeret asztala pedig, ha akarjuk, egy életre szólóan látogathatóvá válik. Új felismerésekkel gyarapodva, évről-évre dúsabb lesz rakományunk, mely folyamatosan, bőségesen gondoskodik lelki táplálásunkról, életünk végéig. A változásokkal együtt változunk, megismerjük, hogy számunkra mi jelent ízletes, bőséges és biztonságos készletet, amit környezetünkkel, családunkkal is megosztva a nyílt vizeken, egymás útjait is megértve, már biztonságban haladhatunk céljaink felé.

Aki nem tud hinni - az vár.
Aki hisz - az indul.
(Tatiosz)